Nagykanizsa északi végéből, Pallinból 9 óra körül indultunk. A főutcán északnak tartva hamar visszaértünk a kék jelzésre, innen északra tartva az Alkotmány út 71. alatt található Rózsa presszónál kellett bélyegezni.
A presszó már nem működik, de a kerítés belső oldalán ott van a bélyegző. Ezután pár lépéssel feljebb átkeltünk a zebrán, és a kőkereszt mögött induló utcán át idővel az utolsó házakat is elhagytuk. A földek között a sok felnőtt csalán és japán keserűfű miatt nehéz jelzést festeni, így itt ritkább a jelzés. Egy aszfaltutat elérve arra jobbra kell rátérni, és azon emelkedni. Feljebb több ponton is szép kilátás nyílik Nagykanizsa felé.
Egészen addig mentünk ezen, míg egy kilométerrel feljebb egy kőkereszt és a polgárőrség háza között el nem indult a következő aszfaltút balra. Erre rátérve a szőlőhegy házai között mentünk jó hosszan: az első házszámoktól majdnem 300-ig lehet elszámolni. A 227. szám alatt található a Förhenci Kápolna. Hatalmas szerencsénk volt, pont akkor készültek kitakarítani, amikor ott jártunk, így bejutottunk, be is nézhettünk a kápolnába! (Urunk színeváltozása kápolna, 2023. augusztus 6-án miséztek.)
Förhénci kápolna. 1761-ben épült barokk, egyhajós, hagymakupolás kápolna. Urunk színeváltozása (Transfiguratio) titulusú. Későbbi szentélyfreskója ugyanezt a bibliai jelenetet örökíti meg. Az ünnep napjához, augusztus 6-hoz kapcsolódik a bor megáldásának általános szokása, és a szőlőhegy egyik búcsúja is. (Az emléktábla felirata)
A 296. számnál értük el a házsor végét (azaz a pincesor végét, bár ma már egyre többen kint is laknak), ezután az Y-elágazásban a bal oldali ágon vitt tovább a kék jelzés. Ezen több kilométeren át egyenletesen emelkedett az út, nagy megerőltetés nélkül.
Egy jó saras, dagonyázós, kiszélesedő résznél csatlakozott be jobbról a zöld jelzés, utána jó ideig egyenesen, együtt folytatódott. Fent valamiért fehérre lefestve találtunk rá a lekanyarodásnál a jelzésekre, ezért elég értetlenkedve fordultunk le. Az a jó leágazása, ami jobbra kettős úttal indul: a bal ág a mezőgazdasági földre visz csak ki, a másik, szürke kőszórt út pedig meredeken ereszkedik lefelé. Leérve érdemes visszanézni a torony felé, szép a fellátás!
Ezután egy susnyásban tűnt el az út, itt kellett meredeken lefelé ereszkedni. Lejjebb, ahol kiértünk ebből a sűrűből, balra folytatódott a kék, itt már nagyon szép erdőben haladva:
Az eleinte enyhén lejtő út egy jobbra kanyarodással meredek esésnek kezdett. A völgy mélyén találtunk rá az Árpád-forrás / Eszperantó-forrás kettősére, itt számos pad is van, meg lehetett pihenni.
Ez a szép erdei környezet a múlt század harmincas éveiben a kanizsai cserkészek kedvelt táborhelye volt. A források első nevüket is a cserkészektől kapták. Ebből csupán az Árpád név maradt fenn. A források völgyébe érkezve eredetileg a bal oldali volt az Árpád forrás. Később ezek a források a feledés homályában, használhatatlan állapotban voltak. Az 1970-es évek végén történt turisztikai feltárás során megszületett a kiépítés gondolata. A gondolatot tett követte. A Nagykanizsai Természetbarát Szövetség és az eszperantisták szervező munkájával kettő forrás megújult és az eredeti Árpád forrás a jobb oldali forrással együtt az Eszperantó források nevet kapta.
A forrásokat 1980-ban már a két világhírű eszperantistáról (Baghy Gyula és Kalocsai Kálmán) nevezték el. Ezzel a névadással a forrásokat az eszperantó mozgalom egyedülálló zalai emlékhelyévé tették. Később az öregcserkészek még építettek egy "víz nélküli emlékforrást", hogy az Árpád-forrás név újra használatba kerüljön. (Részlet a helyi információs tábláról)
Innen már csak egy rövid séta Nagybakónak. Mivel délután 5-től nagy esőt mondtak, ezért úgy döntöttünk, hogy itt kiszállunk. Megpróbáltuk bejárni a szurdokvölgyet (lentről kell menni, egy autóparkolós placctól, egy hatalmas, ferdén nőtt törzsű fűzfától indul a kék háromszög jelzés, ami fent visszatér a már bejárt kékbe), de hamar feladtuk, a nagy hátizsákkal, plusz oldaltáskával túl veszélyesnek ítéltük.
Így viszont sok időnk maradt Nagybakónakra. Először a templomot és az egykori plébánia épületében berendezett helytörténeti kiállítást néztük meg. Az 1930-as években még 1400 fős faluban mára úgy 400-an maradtak. Az iskola 1973-ban zárt be, azóta Nagyrécsére járnak be az iskolások. Orvos, pap sincs már helyben. Egy helytörténeti gyűjtemény viszont látogatható a templom mellett, az egykori parókia épületben (Fő utca 46.). Az egykori iskolából, paplakból, a házakból gyűjtött anyagot lehet szobáról szobára végigjárni. Érdemes egy-két nappal előre egyeztetni: Horváth Dénesné: +36 (20) 232-8362, vagy Büki Boldizsár: +36 (20) 584-7550. A faluban bolt is működik, egy arab vállalkozó viszi, nyitva: H-P: 5:00-11:00 és 15:30-18:00, Szo: 6:00-12:00, V: zárva.
A nép Könyves Kálmán uralkodásához fűzi a falu nevének eredetét. Bakónak és Zalaújlak között akkora patak folyt, amelyre Bakó molnár malmot építhetett. Egy alkalommal Könyves Kálmán királyunk erre utazott Dalmáciába, amikor a kiárlyi hintó kereke eltörött éppen akkor, amikor a malomhoz érkeztek. Amíg a molnár a kereket megjavította, vendégül látta a királyt és kíséretét. Bakóné asszony finom ebéddel traktálta meg király őfelségét. A kerék elkészülte és felszerelése után őfelsége megajándékozta Bakó uramat. Kinyújtotta karját, körülmutatott és azt mondta: "Ezt az egész területet pedig adjuk Bakónak munkájáért és a szíves vendéglátásért." A határrészt a mai napig Bakómonának nevezik. Eddig tart a nép között élő monda, amelyet 1947-ben Horváth Jónás, akkor 93 éves bácsi mondott el.
A templom és a helytörténeti gyűjtemény meglátogatása után még maradt időnk a bolthoz is visszamenni, ott le is lehetett ülni, aztán a 16:10-es busszal bemenni Nagykanizsára, mert csak onnan megy busz Zalakarosra, ahol a szállásunk volt. Estére a vihar is megjött, csak úgy vitte a székeket, napernyőket a kávézó előtti teraszról...
