A 7:35-ös busszal mentem át Marcaliból Mesztegnyőre. Mesztegnyő, iskola megállóhelyen kell leszállni, itt van egy kis élelmiszerbolt, mellette egy meglepően színvonalas, Borsodi logós vendéglátóhely (kaja nincs, de kávégép, üdítő, mosdó van). Ha zárva lenne ez a hely, akkor az egykori iskolára emlékeztető táblánál fordulj be a sarkon, a faluház udvarán is van egy bélyegző.

A kék is ezen az utcán indult tovább. Az utca végén jobbra kanyarodtam, és a második, széles utcán hamarosan el is hagytam a házakat. Először aszfaltozott, később betonlapokból kirakott út vitt el a már nem használt MÁV-vonalig. 

Itt kellett betérni egy erdei földútra. Gyóta-Búsvár kisvasúti megállóhellyel én már nem találkoztam, csak később találtam rá a mesztegnyői kisvasút síneire. Utoljára a 2020-as szezonban jártak itt a kis vonatok, 2021-re már nem rendelték meg a szolgáltatást, azóta a gaz lett az úr a sínek felett. 

A már többször látott nagyfeszültségű vezeték után nem sokkal már tényleg elértem a kisvasúti síneket. Többnyire elgazosodott ez az első része, de a tó partján még irtják a gazt, ott jobban lehet haladni. Ezen a környéken is van bőven csalán, de sokkal jobban terjed nála a sárga virágú kanadai aranyvessző. 

A kis vasúti híd után felbukkant a Búsvári-halastó csillogó vize. Itt is a sínek mentén haladt tovább az út, ökörfarkkórók nyiladoztak a talpfák között. 

A tó egészen nagy felületű, jó lenne, ha le lehetne ülni a partján, de csak jó nagy kitérővel lehet elmenni egy madármegfigyelő állomásig, és nem voltam benne biztos, hogy odáig milyen minőségű útvonal vezet, úgyhogy kihagytam. 

A magasra nőtt csalán miatt hosszúnadrágra váltottam, aztán mentem tovább a sínek mentén. A Búsvári-tó vasúti megállóhely után, a csalánoson átgázolva már jobb lett a helyzet, az erdőbe visszatérve sokkal jobban járható lett az útvonal. A sínektől kicsit eltávolodva vitt el a kék ösvénye a Szúnyogvár nevű kisvasúti megállóhelyig, itt jó sok padot helyeztek ki, le lehetett ülni egyet pihenni. 

Ezután hosszú kilométereken át széles, gépjárművek által is taposott földutak vittek tovább. 

A Mély-égeri halastónál nem láttam semmilyen víztükröt, csak a vadvirágok kavalkádját, amik felett fokozatosan veszi át a hatalmat a kanadai aranyvessző. A kisvasút sínjét itt már teljesen elnyelte a növényzet. 

Hosszú, kilométereken át egyenesen haladó földút vitt tovább.

Valamikor tó volt itt is, a Nagy-Csigás-tó, de ma már csak időszakosan telik fel vízzel, inkább csak egy mocsarasabb, mélyebb fekvésű rétnek mondható. 

Mélyéger kivasúti megállóját nyírfából emelték, és eternit hullámpalával koronázták. 

Még tovább haladva egyenesen, elértem a kisvasút fenti végállomását: Felsőkak állomást. 

Itt egy kitérőt is be lehet iktatni, egy tanösvény vezet körbe a mára kihalt puszták düledező házai, temetője, templomának helye körül. Pár lépéssel a kisvasúti végállomás felett még vécé fabódék is vannak. A kéken tovább indulva hamarosan egy jobb kanyarral, egy újabb földúton folytatódott tovább az erdőben. Hosszú, egyenes földút vezetett el a Sár-Réti-halastóhoz. 

A halastó magántulajdon, belépni tilos. 

A tó mentén, de még egy ideig a tó után is maradt még egyenesben az út, majd egy jelzésekkel jól ellátott, háromszöget képező kereszteződésben balra kellett letérni. Úgy egy kilométer után, - az Aranyos-patak kis hídján is átkelve - értem el az innen kiinduló sárga kereszt jelzést, erre betérve is be lehet nézni az egykori házak romjaihoz. Ide még kéktúrás tábla is jutott - alig-alig látni ilyet errefelé. 

Ezután még jó egy kilométeren át kellett egyenesen menni, majd jobbra letérve egy újabb, inkább már füves, a szélein csalános-szedres földút vitt tovább. Egy erdőirtásnál lehet jobbra letérni egy kék kápolna jelzésre, ezen kisétáltam (kb. 300-400 méter lehet) a 2009-ben felújított Fehértó-kápolnához, ahol padok is vannak, és néhány síremlék is maradt még.

Itt pihentem vagy fél órát a kápolna előtti deszka padok egyikén. A kékre visszatérve látható volt, hogy mit művelnek manapság erdőgazdálkodás helyett. Már el is öntötte a megbolytatott talajt az ártéri japán keserűfű. 

Innen újabb, homokos talajú földutak következtek, hol akácosok, hol erdei fenyők között. 

A több ponton is irányt váltó utak utolsó szakasza Újvárfalvára vitt be. A falu utcájára jobbra kellett rátérni, itt a lehetőségeimhez képest elkezdtem sietni, mert 10 percen belül jött egy busz. Újvárfalván is van bélyegző, a falu szélén álló Noszlopy-kúriánál. Ne felejtsd el!

A szállásom Somogysárdon volt, egy remek vadászházban. Amikor kissé megázva, vízhólyagos lábakkal felmásztam az emeletre, egyszer csak szembe nézett velem egy kitömött borz és egy kitömött mormota. Ott egyszerűen elröhögtem magam.  Ide még visszajövök majd!