Kis falvakon át, víztározó víztükre mentén vitt utam egészen a csodaszép szerb ortodox központig.
A mórágyi buszmegállóból két-három utcán át emelkedve hagytam el a házakat. Balra egy ponton kilátás nyílt, de ennél feljebb érve, ahol balra két régi szép pince fogadott, még szebb kilátás nyílt Mórágyra.
Mórágy a Geresdi-dombság északkeleti szegletében, Szekszárdtól mintegy 15 kilométerre fekszik. Neve 1267-ben jelent meg először írásos dokumentumban. Területén többek között késő bronzkori és középkori leleteket, telepnyomokat találtak. A község a 19. században kiemelt fazekasközpont volt, környékén pedig üveghuta is működött. Mórágy múltját, néprajzát az egykori háromszintes hengermalom épületében létrehozott helytörténeti gyűjtemény mutatja be. Református temploma 1786-ban, római katolikus kápolnája 1816-ban épült.
Innen kőzúzalékkal szórt földút emelkedett tovább, helyenként mélyebb úton. Felérve ez az út egyszer balra kitér a földek közé - itt jobbra kell róla letérni, úgy, hogy jobbra a bozót, balra a mezőgazdaság. A letérés sajnos nincs kijelezve, csak úgy 200 méter után jött az első jelzés.
Ez az út vitt le a "Pince-hegy, 171 m tszf" táblához, majd tovább a dús bozóttal szegélyezett földúton. Leértem a lejtőkön egy tisztásra. Itt jobbra egy sziklafal látható:
Itt is kicsit ritkásak a jelzések, de jobbra kell kanyarodni, azon a földúton visz tovább a jelzés - míg ki nem ér a felhagyott vasútállomás melletti sínekhez. Itt betértem az állomásra (itt is van bélyegző, ha Mórágyon elmaradt volna.) Az épület lezárva, üresen áll, de a fénylő sín és a menetrend is tanúsítja, hogy vasúti forgalom még van a pályán.
Visszatérve a kékre csak párat kellett lépni, és a sínek túloldalán ki is értem a forgalmas autóútra. Erre balra kellett rátérni a kiskutya megsimogatása után, majd úgy 200 méter után egy sárga kéktúrás tábla jelezte, hogy ott jobbra megy tovább az út, egy emelkedő földúton.
Ezen a földúton kellett jó sokáig egyenesen haladni. Magasabbra felérve érdemes volt visszanézni!
A legelők felett eltért az út, két kerítés közé ért, balra szőlőskert, jobbra barackos húzódott. Ezt idővel erdősebb terület, majd újabb szőlő váltotta, még tovább érve balra erdősáv, jobbra elkerített szőlős mentén vitt tovább utam. A "Radnai-magaslat, 244 m tszf" tábla után már igazi erdőbe értem be végre. Amikor ezen elértem egy erdőirtás után lassan éledező területig, ott balra kellett letérni, lefele indulva:
Figyelni kellett, mert ezen az erdőirtáson leérve, az lekerített rész alján a kék háromszögé lett az egyenes irány, a kék balra letért az erdőbe - de erre csak lejjebb kaptam megerősítést, a kiágazás felfestése hiányzott. Erdőben ereszkedtem lefelé, szerencsére fokozatos, nem durva lejtéssel.
Ennek aljába leérve, egy mocsaras, csalános részen jobbra kellett térni. Balra a kék kereszt hívogatott, de nem csábultam el. A tó felett, sok szúnyog között vitt el ez a földút a Szálkai-víztározó két része közötti összeköttetésig - valaha ezen még vonat is járt!
A víz partján a kihelyezett padoknál le is ültem kicsit megpihenni, enni-inni. A tó végében már kezdődtek is a házak - beértem Szálkára.
Szálka első írásos megnevezése egy 1015. évi pécsváradi oklevél birtokjegyzékében történt. A török alatt a Kis-Szalkából és Nagy-Szalkából álló falu elnéptelenedett. 1669-ben Palotay Miklós birtoka volt, főleg rácok lakták. 1776-ban a lakosság nagy része még görögkeleti szerb volt. 1770-80 között német lakosokat telepítettek be a würzburgi hercegérsekségből. 1797-ben épült Battyány József adományából a Szent József templom, késő barokk stílusban. A 20. század végére a szerb lakosság elfogyott, a falu sváb település lett. 1890-ben a filoxéra itt is elpusztította a szőlőültetvényeket. A második világháború után a lakosság 80%-át kitelepítették Németországba, a nők egy részét pedig kényszermunkára hurcolták el. Az új lakosság főleg Heves megyéből érkezett. Az iparosodás itt is a városokba csábította az embereket, a település hanyatlását a víztározó megépítése állította meg. A természeti szépségek, a víztározó strandja sok kirándulót vonzott és vonz ma is.
A település központjában már mindkét étterem bezárt, az élelmiszerbolt is csak a Magyar Falu Program támogatásával él túl, veszteséges fenntartani. Pedig a házak jelentős része fel van újítva.
A főtéren egy szarvas szobra áll. Az 1891-ben elejtett szarvasbika 60 éven át volt világelső nagydíjas trófea (243,90 pontos), szobrát 2005-ben alkotta meg Farkas Pál.
A falu hosszú utcáján egyre durvult az emelkedő, az utolsó házaknál már egész kaptató lett belőle. Az utolsó házaknál kellett balra letérni, itt fent egy kis kemping is működik (Szálkai Glamping, tel: +36 (20) 314-2437). Innen Grábócra nagyon egyszerű volt átjutni, mert végig a beton úton kellett csak menni - egy ponton voolt csak elágazás, de az is jól ki volt jelezve. Aztán tovább a betonon egészen Grábóc határáig, ahol egy mélyút vitt le a házak közé.
Grábócra beérve szinte belebotlottam a pravoszláv központ fehér kapujába. Az udvarban ott állt a 18. században emelt templom, amely mellett kolostor is működik. Még egy kis "múzeumot" - na jó, kiállítást is berendeztek, és van egy kis forrásház is, meglepően bő vízhozammal.
Itt fejeztem be aznapi túrámat, és tértem vissza a szálláshelyemre, a Fehér Tehén Panzióba.
Ezt a szakaszt 2024. július 5-én jártam be. Kérlek, hogy az azóta történt változásokról értesíts hozzászólásban. Köszönöm!
